A közös biztonság- és védelempolitika kialakulásának és fejlődésének története
Az európai védelmi dimenzió gondolata a hidegháború utáni megváltozott európai biztonságpolitikai környezet terméke. A kiterjedt európai háború valószínűségének csökkenésével napirendre került az Egyesült Államok európai katonai jelenlétének felülvizsgálata, az USA politikájában markánsan megfogalmazódott az igény az európai NATO-szövetségesek nagyobb biztonságpolitikai tehervállalására. Másik oldalról az önálló védelmi szereptől hosszú időn keresztül ódzkodó Európát a balkáni válságok, illetve azoknak az amerikai forgatókönyvek szerinti – több ponton vitatott – kezelése rádöbbentette arra, hogy az európai problémák rendezésében az EU-nak a jövőben jóval nagyobb részt kell vállalnia.
Az európai biztonság- és védelempolitika (EBVP, angol elnevezése European Security and Defence Policy – ESDP, a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően közös biztonság- és védelempolitika, angolul Common Security and Defence Policy – CSDP) kiindulópontját a Maastrichti Szerződés jelentette, amely az intézményesített közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) útnak indítása mellett kilátásba helyezte a közös védelem irányába mutató európai védelmi együttműködés lehetőségét. Maastricht – a védelmi területet érintő másik fontos újításként – funkcionális kapcsolatot teremtett az EU és a Nyugat-Európai Unió (NYEU) között: a továbbiakban az EU felkérhette a NYEU-t a védelmi jellegű következményekkel járó uniós döntések végrehajtásában való részvételre.
Az EBVP/KBVP máig érvényes alapelveinek lefektetésére a NYEU 1992-es petersbergi miniszteri értekezletén került sor. Az itt elfogadott határozatok egyértelműen elkülönítették a kollektív védelmi és a válságkezelési, válságmegelőzési, béketeremtő és humanitárius funkciókat. Ezzel megerősítést nyert, hogy a kollektív védelemmel összefüggő kérdések a NATO felelősségi körébe tartoznak, amelyhez a NYEU saját eszközeivel és tagállamai szövetségesi kötelezettségei alapján is hozzájárul. Az európai kontinens válságkezelési és megelőzési, béketeremtő és humanitárius jellegű feladatainak ellátásában azonban a NYEU saját hatáskörben is tevékenykedhet. Ez utóbbiak képezik az ún. „petersbergi feladatokat”.
Az 1997 októberében aláírt Amszterdami Szerződés előrebocsátotta a petersbergi feladatokon alapuló közös védelmi politika kialakításának lehetőségét, ezzel összefüggésben az EU-NYEU kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazta. Kimondta egyúttal, hogy a kialakuló közös védelmi politika szervezetileg a KKBP részét képezi. Az igazi változást azonban az 1998. decemberi St. Malo-i francia-brit közös nyilatkozat hozta, amely az EU teljes körű nemzetközi szerepvállalásának igényéből kiindulva sürgette az Unió hiteles katonai erőre támaszkodó, önálló cselekvési képességének megteremtését. A szemléletbeli változást elősegítették az EU belső integrációjának felgyorsulása, valamint az Unió nemzetközi érdekérvényesítési képességének gyengeségei, amelyek a koszovói válság kapcsán ismételten nyilvánvalóvá váltak. Az Európai Tanács 1999. júniusi kölni ülése döntést hozott a NYEU egyes funkcióinak a 2000. év végéig az EU által történő átvételéről, s felszólított az európai katonai képességek fejlesztésére, a védelem ipari és technológiai alapjainak megerősítésére és harmonizálására, a katonai fejlesztések és a beszerzések koordinálására.
Az EBVP feladatának formális kijelölésére, a szükséges katonai képességek nagyságrendjének meghatározására és az intézményi háttér megalapozására az Európai Tanács 1999. decemberi helsinki ülésén került sor. Helsinkiben a közös európai biztonság- és védelempolitika feladatát a biztonságpolitikai döntéshozatal autonóm képességének megteremtésében jelölték meg, amely lehetővé teszi, hogy – amennyiben a NATO mint szövetség nem érintett – az EU katonai műveleteket indítson és hajtson végre válsághelyzetek rendezése érdekében.
Az EBVP-vonatkozású döntések előkészítésére, a helyzetelemzésre, javaslattételre, illetve a műveletek operatív irányítására a helsinki EiT a Tanácson belül új politikai és katonai szervek (Politikai és Biztonsági Bizottság, Katonai Bizottság, Katonai Törzs) létrehozásáról rendelkezett. Az EBVP ideiglenes intézményei (ideiglenes Politikai és Biztonsági Bizottság, ideiglenes Katonai Testület, katonai szakértői csoport) 2000 márciusában megkezdték munkájukat, majd a nizzai EiT döntéseit követően a svéd elnökségi időszakban (2001) megalakult az állandó Politikai és Biztonsági Bizottság, az Európai Unió Katonai Bizottsága és az Európai Unió Katonai Törzse. Ezzel egyszersmind átalakult az EU közös kül- és biztonságpolitikájának szervezeti rendje. A Politikai és Biztonsági Bizottság a KKBP egészének operatív irányításáért felelős testületté vált.
A 2003 decemberében az Európai Tanács brüsszeli ülésén elfogadott, „Biztonságosabb Európa egy jobb világban” címet viselő Európai Biztonsági Stratégia az Unió globális szereplőként való megjelenésének ambícióját fogalmazza meg a közös kül- és biztonságpolitika területén. Az Európai Biztonsági Stratégiában foglalt stratégiai célkitűzések eléréséhez elengedhetetlen egy jól működő, az új típusú biztonsági kihívásokra hatékony válaszokat adó európai biztonság- és védelempolitika megléte, amely a tagállamok részéről a katonai és polgári válságkezelő képességek arányos fejlesztését igényli. Az Európai Biztonsági Stratégia elfogadásával az EBVP keretében megjelentek az ún. új típusú petersbergi feladatok (közös lefegyverzési műveletek; harmadik államok terrorizmus-ellenes erőfeszítéseinek támogatása; a biztonsági szektor reformjára irányuló műveletek). A Biztonsági Stratégiában megfogalmazott feladatok sikeres teljesítése érdekében szükségessé vált a helsinki haderő-fejlesztési célkitűzések felülvizsgálata is. Az új típusú biztonsági kihívásokra való hatékony reagálás érdekében az Európai Tanács 2004. június 15-én elfogadta az EU 2010. évi katonai képességfejlesztési célkitűzéseit (Headline Goal 2010), amelyben a tagállamok vállalták, hogy 2010-re képesek lesznek a válságkezelési műveletek teljes skáláját lefedő gyors és határozott fellépésre. Az ehhez szükséges tagállami képességfejlesztési folyamatoknak elsősorban az interoperabilitást, valamint az erők bevethetőségének és fenntarthatóságának követelményét kell szem előtt tartania. Ezzel párhuzamosan a civil oldalon a polgári képességfejlesztési keretdokumentum (CHG 2010) elfogadására is sor került az Európai tanács 2007. novemberi ülésén (lásd részletesebben az „EU képességfejlesztési tevékenysége a KBVP keretében” pont alatt).
A tagállamok védelmi képességei fejlesztésének összehangolása és ezáltal hatékonyabbá tétele érdekében hozta létre az Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa 2004. július 12-én az Európai Védelmi Ügynökséget. Az Ügynökség a Tanács felügyelete alatt áll, fő feladata a tagállamok erőfeszítéseinek támogatása a védelmi képességek fejlesztése, a válságkezelés és a KBVP továbbfejlesztése területén.
Az EBVP/KBVP több, mint 10 éves története alapján az integráció egyik legdinamikusabban fejlődő területének mondható és ezt a tendenciát a Lisszaboni Szerződés 2009. decemberi hatályba lépése csak erősítette. A Lisszaboni Szerződés által bevezetett újítások (állandó strukturált együttműködés, kölcsönös segítségnyújtási klauzula, szolidaritási klauzula, ún.start-up pénzügyi alap, ill. az EBVP elnevezése ekkor változott KBVP-re) megvalósulása, működőképessé válása esetén azonban egy olyan forgatókönyvvel is számolni kell, amely az eddig konszenzusos tagállami építkezésen alapuló KBVP-t esetleg látható módon „kétsebességessé” alakítja. Magyar részről egy ilyen esetleges szcenáriót elkerülendőnek tartunk, mivel ezzel nemzetközi szinten a KBVP fellépés fő karakterének számító egységes, uniós jellege kérdőjeleződne meg.
A KBVP jövőbeni fejlődési irányait tekintve egyértelműen kirajzolódik egyrészt a polgári válságkezelési dimenzió erősödése, másrészt az afrikai műveleti terület mind hangsúlyosabbá válása.