Főváros: RabatKontinens: AfrikaTerület: 446 000 km2Lakosság száma: 33 000 000 főKözigazgatási felosztás: 16 régióHivatalos nyelv: arab, berberBeszélt nyelvek: arab, berber, franciaNemzetiségi összetétel: arab és berber 95%, egyéb 5%Vallások: szunnita muszlim 97%, egyéb 3%
Államforma: alkotmányos monarchiaÁllamfő: VI. Mohamed királyKormányfő: Abdelilah Benkirane (PJD)Külügyminiszter: Saadeddine El Othmani
Függetlenség napja: 1956. március 2.Törvényhozás: kétkamarás Pénznem: marokkói dirham (MAD – kb. 1,1 MAD – 1 euró)
* * *
Az afrikai kontinens északnyugati sarkában fekvő Marokkó területe 446 ezer km2 (a nemzetközi jogilag még rendezetlen státuszú nyugat-szaharai tartományokkal együtt 712 ezer km2). Az országot északról a Földközi-tenger, nyugatról az Atlanti-óceán határolja, tengeri partvonalának hossza meghaladja a 3200 km-t. Európától mindössze a 14 km széles Gibraltári-szoros választja el.
A mediterrán partvidéket a többnyire nehezen járható Rif- hegységláncai kísérik. Az óceáni partszakasz ezzel szemben termékeny, sűrűn lakott síkság, melynek következtében Marokkó demográfiai és gazdasági súlypontja az ország nyugati részére tolódott el. Az ország domborzatát három, megközelítőleg párhuzamos hegylánc - a Középső Atlasz, a Magas Atlasz és az Anti-Atlasz tagolja. E hegyvidéki területektől délre már pre-szaharai jellegű, száraz, félsivatagi területek találhatók, időszakos vízmosásokkal.
Földrajzi kiterjedése és differenciált domborzati viszonyai miatt az ország éghajlata változatos, az atlanti partvidéken a hőmérséklet évközi ingadozásait a hűvös és páradús óceáni áramlatok mérséklik. Szélsőségesek viszont a területi és időbeni eltérések az éves csapadék mennyiségét illetően, ami tükröződik a mezőgazdaság gyakran szeszélyesen változó terméseredményeiben, befolyást gyakorolva a marokkói gazdaság egészének teljesítményére. 2009-2010 folyamán szokatlanul erős esőzések voltak az ország középső részén, aminek jótékony hatását a mezőgazdaság is megérzi.
Marokkó legfontosabb - gazdaságilag egyetlen igazán számottevő - ásványkincse a foszfát, melynek bányászatában nemzetközi téren is az első helyet foglalja el. Hagyományos energiahordozókban viszont szegény, szénhidrogén-szükségletét importból kénytelen fedezni. Annál jelentősebbek viszont alternatív és megújítható energiaforrásai. Az ország partmenti vizei halban és tengeri gyümölcsökben gazdagok, bát a túlhalászás egyes értékes fajtákat mér erősen megtizedelt. Természeti adottságainak és történelmi emlékeinek köszönhetően Marokkó, vonzó idegenforgalmi célpont.
A királyság lakossága 33 millió fő, a népszaporulat évi 3,4 %. A népesség kb. 60 %-a a helyi arab dialektust beszéli, 40 %-nak anyanyelve a berber nyelvjárások egyike. A történelmileg jelentős (az arab-izraeli háborúkat megelőzően 800 ezer főt számláló) zsidó közösség létszáma 5 ezer alá csökkent. Az országban élő európaiak száma több tízezerre tehető, többségük francia, illetve spanyol. A lakosság mintegy fele városlakó, a népesség 60 %-a fiatalabb 24 évesnél. Az írástudatlanság aránya eléri az 50 %-ot, vidéken és a nők körében ezt jóval meghaladja.
Az iszlám államvallás és a legfőbb vallási vezető a mindenkori uralkodó. Marokkó lakossága csaknem teljes egészében szunnita muzulmán. A hivatalos nyelv a klasszikus arab, ugyanakkor a felső- és középosztályok társasági nyelve az irodalomban, a sajtóban, az üzleti életben és a hivatalok egy részében is előszeretettel alkalmazott francia, a köznép pedig az arab és a berber dialektusok valamelyikét használja. Az angol viszonylag gyorsan terjed a fiatalok és az üzletemberek körében.
Az ország gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi központja Casablanca. Adminisztratív fővárosa Rabat. Jelentősebb vidéki városai: a Spanyolország felé híd szerepet betöltő Tanger, Tétuan, az „arab” kulturális és vallási központ (és egykori főváros) Fez, a volt főváros Meknes, a „berber” turisztikai központ és szintén volt főváros Marrakesh.
Az oktatás ingyenes és kötelező 15 éves korig, azonban – elsősorban vidéken – a gyermekek jelentős része nem kerül iskolába. Az írástudatlanság aránya eléri az 50%-ot, a vidéki nők körében a 80-at. Az egyetemisták száma majdnem 300 000 és 14 állami felsőoktatási intézményben tanulhatnak. Kiemelkedik a rabati V. Mohamed egyetem jogi, orvosi, bölcsész és művészeti tanszékekkel. A Karaouine egyetem Fes-ben 1000 éve a teológiai tudományok központja, egyúttal az ország legrégebbi egyeteme.
Az önálló marokkói államiság 13 évszázados múltra tekinthet vissza. Ezt megelőzően, az ókorban az őslakos berber törzsek változó, de rövid életű államalakulatai jelentek meg az ország területén. A föníciaiak az Atlanti-óceán mentén telepeket létesítettek, majd pedig - az i. sz. I-III. században - a mai Marokkó területének egy része Mauritania Tingitana néven a Római Birodalom provinciájává vált.
A római uralom megszűnése után, a vandál, vizigót és bizánci betöréseket követően az arab hódítások és az iszlám hittérítés első hulláma 681-ben érte el Marokkót. Az arab és berber seregek a hódtó iszlám zászlaja alatt 711-ben keltek át először a Gibraltári szoroson, amivel 800 éven át tartó mór uralom vette kezdetét az Ibériai félszigeten. E periódus az arab-muzulmán történelem és kultúra keretein belül egyedi vonásokkal rendelkező mór-andalúz civilizáció időszaka, amely máig érezhető, intenzív kölcsönhatásokat eredményezett a Gibraltári-szoros két oldala között.
Marokkó államiságának és az első helyi dinasztia megalapításának éve 789. Államalapítóként az Arab Kalifátus belső hatalmi harcai miatt elűzött, s nyugatra menekült I. Idriszt tisztelik, aki Fez városában alakította ki székhelyét. A középkor folyamán délről jövő, berber származású dinasztiák (Almoravidák, Almohádok, Merenidák, Vattaszidák) alaktották az ország arculatát. A X-XV. században Marokkó - váltakozva Fez és Marrakesh fővárosokkal - az észak-afrikai térség meghatározó hatalma, a spanyol-mór küzdelmek fontos résztvevője.
Területe a középkorban jóval meghaladta jelenlegi államhatárait, ami máig ható politikai következményekkel jár (nyugat-szaharai kérdés, az algériai-marokkói határ rendezetlensége, stb.).
Az ibériai mór uralom felszámolását követően százezrével érkeztek Marokkóba a spanyolok által elűzött muzulmánok, az iszlám hitre áttért keresztények és zsidók, tartósan rányomva bélyegüket az ország demográfiai és kulturális arculatára. A XV. századtól kezdődően Marokkó fokozatosan elvesztette a mór időszakban élvezett regionális hatalmi státuszát, bár sikerült megvédenie állami függetlenségét az Oszmán Birodalommal és a tengerparti városokat (Ceuta, Tanger, Mogador, stb.) sorra elfoglaló Spanyolországgal és Portugáliával szemben. A berber dinasztiákat két arab, egyenesen prófétai származást kimutató család (így a máig uralkodó alaviták) követték a trónon.
Az ország földrajzi helyzete révén hamar az európai hatalmak érdeklődési körébe került. Először a portugálok vetik meg lábukat az atlanti partvidéken a XV. században. Az európai befolyás Franciaország érdeklődésének megnövekedésével egy időben, a XIX. századtól erősödött fel, ami fokozatosan az ország önállóságának elvesztéséhez vezetett. Anglia 1904-től elismerte, hogy Marokkó francia befolyási övezet, majd az Algeciras-i konferencia 1906-ban végérvényesen Franciaország és Spanyolország hatáskörébe utalta a marokkói politika alakítását. 1912-ben Marokkó francia protektorátussá vált, az ország északi része spanyol ellenőrzés alá került, Tanger pedig nemzetközi jogállást kapott.
A protektorátus elleni politikai küzdelemben Szidi Mohamed ben Juszef szultán (a későbbi V. Mohamed király, a jelenleg uralkodó VI. Mohamed nagyapja) meghatározó szerepet játszott, s őt tekintik a modern, független Marokkó megteremtőjének. Az ország 1956-ben nyerte vissza szuverenitását. V. Mohamed halála után II. Hasszán 1961-ben lépett trónra, és 1999-ben bekövetkezett haláláig irányította országát.
Spanyol-Szahara dekolonizációjával párhuzamosan 1975-ben Marokkó annektálta a területet, azonban e lépés nemzetközi jogi elismerésére mindeddig nem került sor. Az Atlanti-óceán által határolt, Marokkó és Mauritánia közötti terület hovatartozását a Polisario (az algériai Tinduf-ban székelő függetlenségi mozgalom) vitatja. Marokkó szuverenitását a terület felett történelmi indokokkal, valamint a szaharai törzsfőknek a mindenkori marokkói szultán (mint spirituális vezető és törvényalkotó) felé kinyilvánított lojalitásával magyarázza. A vitás kérdés már évtizedek óta az ENSZ keretei között folyó rendezési erőfeszítések tárgyát képezi, mindeddig eredménytelenül. 2007-ben az ENSZ védnökségével politikai tárgyalási folyamat indult el a New Yorkhoz közeli Manhasset városkában, amelynek eddig négy fordulóját tartották meg Marokkó, a Polisario küldöttségei részvételével. Nyugat-Szahara békéjére a MINURSO misszió keretei között az ENSZ békefenntartói – közöttük magyar tisztek is – felügyelnek immár két évtizede, a Biztonsági Tanács által megújított mandátum alapján.
Marokkó államformája alkotmányos, demokratikus és szociális monarchia. A király előjogait az alkotmány rögzíti: VI. Mohammed az ország államfője és a hadsereg főparancsnoka is egyben. A király egyben vallási struktúra tetején is áll, amely ez által a politikai rendszer stabilitását is biztosítja.
Az „Arab tavasz” a marokkói belpolitikában új helyzetet teremtett. A Február 20 mozgalom urbánus fiataljai sorozatos tüntetéseket szerveztek. VI. Mohamed király az eseményekre gyorsan reagált és március 9-i beszédével a trónra lépésekor elindított reform folyamatnak új lendületet adott. A július 1-én tartott népszavazáson a marokkói választók jóváhagyták az új alkotmányt. Ezzel megteremtődött a parlamentáris rendszer megerősítésének és a jogállamiság kiépítésének feltétele, miközben a királyi hatalom változatlanul erős marad.
A 2011-ben elfogadott alkotmány szerint a győztes párt joga a miniszterelnök állítása, a miniszterelnök kizárólagos kormányzati irányító szerepének megteremtése, a parlament helyének megerősítése a demokratikus alapelvek mellett, ami komoly előrelépés az abszolút monarchiából az alkotmányos monarchia irányába történő átalakulás terén.
II. Hasszán 1999. július 23-án elhunyt, utóda fia, Sidi Mohamed herceg lett VI. Mohamed néven, aki az elmúlt évek során széleskörű, a politikai, gazdasági, társadalmi szférát egyaránt érintő reformokat indított el. VI. Mohamed király 2010-ben elején ismét sürgette a már két éve bejelentett regionalizációs program megvalósítását, amelynek célja a központi irányítás mértékének csökkentése, a régiók jogkörének és döntési lehetőségeinek bővítése volt.
A 2011-es előrehozott parlamenti választásokon a mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (PJD) szerezte meg a szavazatok 27%-át, ezáltal győzött a választásokon. A PJD a második helyen befutó Istiqlal, illetve két kisebb párt koalíciójával alakít kormányt. VI. Mohamed király a győztes pártból nevezett ki kormányfőt. A választási arány magasabb lett a vártnál.