Általános ismertető Marokkóról


Hivatalos elnevezés : Marokkói Királyság
Államforma: alkotmányos monarchia
Függetlenség napja: 1956. március 2.
Uralkodó: VI. Mohamed király
Miniszterelnök: Abbas El Fassi
Külügyminiszter:
Törvényhozás: kétkamarás
Pénznem: marokkói dirham (MAD)

Földrajz

Az afrikai kontinens északnyugati sarkában fekvő Marokkó területe 446 ezer km2 (az annektált, ugyanakkor nemzetközi jogilag még rendezetlen státusú nyugat-szaharai tartományokkal együtt 712 ezer km2). Az országot északról a Földközi-tenger, nyugatról az Atlanti-óceán határolja, partvonalának hossza meghaladja a 3200 km-t. Európától mindössze a 14 km széles Gibraltári-szoros választja el.

A mediterrán partvidéket a többnyire nehezen járható Ríf-hegység láncai kísérik. Az óceáni partszakasz ezzel szemben termékeny, sűrűn lakott síkság, melynek következtében Marokkó demográfiai és gazdasági súlypontja az ország nyugati részére tolódott el. Az ország domborzatát három, megközelítőleg párhuzamos hegylánc - a Középső-Atlasz, a Magas-Atlasz és az Antiatlasz - tagolja. E hegyvidéki területektől délre már pre-szaharai jellegű, száraz, félsivatagi területek találhatók, időszakos vízmosásokkal.

Földrajzi kiterjedése és differenciált domborzati viszonyai miatt az ország éghajlata változatos, az atlanti partvidéken a hőmérséklet évközi ingadozásait a hűvös és páradús óceáni áramlatok mérséklik. Szélsőségesek viszont a területi és időbeni eltérések az éves csapadék mennyiségét illetően, ami tükröződik a mezőgazdaság gyakran szeszélyesen változó terméseredményeiben, befolyást gyakorolva a marokkói gazdaság egészének teljesítményére.

Marokkó legfontosabb - gazdaságilag egyetlen igazán számottevő - ásványkincse a foszfát, melynek bányászatában nemzetközi síkon is az első helyet foglalja el. Energiahordozókban szegény, szénhidrogén-szükségletét importból kénytelen fedezni. Az ország part menti vizei halban és tengeri gyümölcsökben igen gazdagok, mezőgazdasága diverzifikált. Természeti adottságainak és történelmi emlékeinek köszönhetően Marokkó, vonzó idegenforgalmi célpont.

Népesség

Marokkó lakossága 32 millió fő, a népszaporulat évi 3,4 %. A népesség kb. 60 %-a, a helyi arab dialektust beszéli, 40 %-ának anyanyelve a berber nyelvjárások egyike. A történelmileg jelentős (az arab-izraeli háborúkat megelőzően 800 ezer főt számláló) zsidó közösség létszáma 5 ezer alá csökkent. Az országban élő európaiak száma több tízezerre tehető, ezek többsége francia, illetve spanyol. A lakosság kb. fele városlakó, a népesség 60 %-a fiatalabb 24 évesnél. Az írástudatlanság aránya eléri az 50 %-ot vidéken és a nők körében ezt jóval meghaladja.

Marokkó lakossága csaknem teljes egészében szunnita muzulmán. Az iszlám államvallás. A hivatalos nyelv a klasszikus arab, ugyanakkor a felső- és középosztályok társasági nyelve az irodalomban, a sajtóban, az üzleti életben és a hivatalok egy részében is előszeretettel alkalmazott francia, a köznép pedig az arab és a berber dialektusok valamelyikét használja. Az angol viszonylag gyorsan terjed a fiatalok körében.

Az ország gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi központja Casablanca. A kormányzat székhelye a főváros, Rabat. Jelentősebb vidéki városai: a Spanyolország felé a híd szerepet betöltő Tanger, Tétuan, az „arab” kulturális és vallási központ (és egykori főváros) Fez, a volt főváros Meknes, a „berber” turisztikai központ és szintén volt főváros Marrakesh.

Az oktatás ingyenes és kötelező 15 éves korig, azonban – elsősorban vidéken – a gyermekek jelentős része nem kerül iskolába. Az írástudatlanság aránya eléri az 50%-ot, a vidéki nők körében a 80%-ot. Az egyetemisták száma majdnem 300 000 a 14 állami felsőoktatási intézményben. Ezek közül kiemelkedik a rabati V. Mohamed egyetem jogi, orvosi, bölcsész és művészeti tanszékekkel. A Karaouine egyetem Fes-ben 1000 éve a teológiai tudományok központja, egyúttal az ország legrégebbi egyeteme.

Történelem

Az önálló marokkói államiság 13 évszázados múltra tekinthet vissza. Ezt megelőzően, az ókorban az őslakos berber törzsek változó, rövid életű államalakulatai jelentek meg az ország területén. A föníciaiak az Atlanti-óceán mentén telepeket létesítettek, majd pedig - az i. sz. I-III. században - a mai Marokkó területének egy része Mauritania Tingitana néven a Római Birodalom provinciájává vált.

A vandál, vizigót és bizánci betöréseket követően az arab hódítások és az iszlám hittérítés első hulláma 681-ben érte el Marokkót. Az arab és berber seregek a hódító iszlám zászlaja alatt 711-ben keltek át először a Gibraltári szoroson, és 800 éven keresztül mór uralom vette kezdetét az Ibériai félszigeten. E periódus az arab/muzulmán történelem és kultúra keretein belül egyedi vonásokkal rendelkező mór - andalúz civilizáció időszaka, amely máig érezhető, intenzív kölcsönhatásokat eredményezett a Gibraltári szoros két oldala között.

Marokkó független államiságának és az első helyi dinasztia megalapításának éve 789. Államalapítóként az Arab Kalifátus belső hatalmi harcai miatt elűzött, s nyugatra menekült I. Idriszt tisztelik, aki Fez városában alakította ki székhelyét. A középkor folyamán délről jövő, berber származású dinasztiák (Almoravidák, Almohádok, Merenidák, Vattaszidák) alakították az ország arculatát. A X.-XV. században Marokkó - váltakozva Fez és Marrakes fővárosokkal - az észak-afrikai térség meghatározó hatalma, a spanyol-mór küzdelmek fontos résztvevője.

Területe a középkorban jóval túlhaladta a jelenlegi államhatárait, ami máig érvényesülő politikai következményekkel jár (nyugat-szaharai kérdés, az algériai-marokkói határ rendezetlensége, stb.).

Az ibériai mór uralom felszámolását követően százezrével érkeztek Marokkóba a spanyolok által elűzött muzulmánok, az iszlám hitre áttért keresztények és zsidók, tartósan rányomva bélyegüket az ország demográfiai és kulturális arculatára. A XV. századtól kezdődően Marokkó fokozatosan elvesztette a mór időszakban élvezett regionális hatalmi státusát, bár sikerült megvédenie állami függetlenségét az Oszmán Birodalommal és a tengerparti városokat (Ceuta, Tanger, Mogador, stb.) sorra elfoglaló Spanyolországgal és Portugáliával szemben. A berber dinasztiákat két arab, egyenesen prófétai származást kimutató család (a századiak és a máig uralkodó alavik) követték a trónon.

Az ország földrajzi helyzete révén hamar az európai hatalmak érdeklődési körébe került. Először a portugálok vetik meg lábukat az atlanti partvidéken a XV. században. Az európai befolyás Franciaország érdeklődésének felerősödésével egy időben, a XIX. századtól erősödött fel, ami fokozatosan az ország önállóságának elvesztéséhez vezetett. Anglia 1904-től elismerte, hogy Marokkó francia befolyási övezet, majd az Algeciras-i konferencia 1906-ban végérvényesen Franciaország és Spanyolország hatáskörébe utalta a marokkói politika alakítását. 1912-ben Marokkó francia protektorátussá vált, az ország északi része spanyol ellenőrzés alá került, Tanger pedig nemzetközi státust kapott.

A protektorátus elleni politikai küzdelemben Szidi Mohamed ben Juszef szultán (a későbbi V. Mohamed király, a jelenleg uralkodó VI. Mohamed nagyapja) meghatározó szerepet játszott, s őt tekintik a modern, független Marokkó megteremtőjének. Az ország 1956-ben nyerte vissza szuverenitását. V. Mohamed halála után II. Hasszán 1961-ben lépett trónra, és 1999-ben bekövetkezett haláláig irányította országát.

Spanyol-Szahara dekolonizációjával párhuzamosan 1975-ben Marokkó annektálta e területeket, azonban e lépés nemzetközi jogi elismerésére mindeddig nem került sor. Az Atlanti óceán által határolt, Marokkó és Mauritánia közötti terület hovatartozását a Polisario (az algériai Tinduf-ban székelő függetlenségi mozgalom) vitatja. Marokkó szuverenitását a terület felett történelmi indokokkal, valamint a szaharai törzsfőknek a mindenkori marokkói szultán (mint spirituális vezető és törvényalkotó) felé kinyilvánított lojalitásával magyarázza.

Államforma, politikai és közigazgatási rendszer

Marokkó hivatalosan – az Alkotmány 1. cikkelye alapján – demokratikus, szociális és alkotmányos királyság, az uralkodó kiterjedt hatalmi jogköre és a politikai rendszer gyakorlati működése azonban sajátos jelleget kölcsönöznek neki. A király egy személyben az ország világi és vallási vezetője, valamint a hadsereg főparancsnoka. Alkotmányos jogköre kiterjed a miniszterelnök és a kormány tagjainak kijelölésére, ill. visszahívására, a parlament feloszlatására, szükség esetén törvényerejű királyi rendeletekkel (dáhir) való kormányzásra.

A központosított hatalomgyakorlás eszközeivel élő II. Hasszán az ország modernizációs pályára állítása érdekében egyre növekvő figyelmet fordított a demokratikus képviseleti intézmények meggyökereztetésére és formai működtetésére az országban. A marokkói többpártrendszer spektruma széles, keretei között az udvarhoz kötődő konzervatív pártok mellett arab nacionalista, berber, szociáldemokrata, stb. irányzatok is helyet kaptak. 1997-ben megtörtént a helyi iszlám mozgalom mérsékelt szárnyának legalizálása.

1997-ben 16 régióra osztották fel Marokkó közigazgatási és képviseleti struktúráját az ország területi, nyelvi, nemzetiségi és kulturális sokszínűségének jobb tükröztetése céljából. A régiók további megyékre és prefektúrákra oszlanak. A régiókat az uralkodó által kinevezett válik és kormányzók irányítják. Az 1996-97. évi alkotmányos reformfolyamat kiterjedt a törvényhozás kétkamarás átszervezésére is. A parlament alsóháza általános és titkos választások során nyeri el mandátumát, míg a felsőházba a helyhatóságok, a regionális tanácsok, a munkaadói szövetségek és a szakszervezetek delegálják küldötteiket.

II. Hasszán 1999. július 23-án elhunyt, utóda fia, Sidi Mohamed herceg lett VI. Mohamed néven, aki az elmúlt évek során széleskörű, a politikai, gazdasági, társadalmi szférát egyaránt érintő reformokat indított el.

2007. szeptember 7-én választásokat tartottak Marokkóban. A legtöbb szavazatot a konzervatív Isztiklál Párt szerezte meg, amelynek főtitkárát – Abbas El Fassit – nevezte ki az uralkodó miniszterelnökké. A törvényesség legfőbb szerve a Legfelső Bíróság, amelynek tagjait szintén a király nevezi ki.