Sólyom László köztársasági elnök beszéde a Doberdói Magyar Kápolna felavatása alkalmából

Tisztelt Emlékezők!

Polgármester Úr, Tartományi Elnök Úr, Államtitkáre Úr és Szunai Miklós úr, a Széchenyi Tudományos Társaság elnöke elmondták ennek a kápolnának történetét. Most a Magyar Kápolna felavatása következik – annak ünnepélyes deklarálása és megerősítése, hogy mit szimbolizál, és milyen célt szolgál ez a szép és megindító emlékhely.

A hivatalos megnevezés szerint ez a kápolna „hadiemlékmű”. Nemzetközi jogilag is védett státusza, rangja van tehát. De ennél is fontosabb, hogy milyen súlyos, gazdag és már lassan egy évszázada élő emberi tartalom van a kápolna mögött.

Doberdó különös helyet foglal el a magyar nemzet emlékezetében. Nagyszüleim gyakran emlegették Doberdót, amely a rendkívüli nehézségek, a nélkülözés, és mindezek ellenére a kitartás és a megpróbáltatások eltűrésének szimbóluma lett. Erre az avatásra készülve hallottam fiatal munkatársaimtól, hogy Doberdó nekik is ezt jelenti.

Valóban, a Doberdónál és az Isonzó mellett 1915 nyarától két és fél évig tartó állóháború mind az osztrák-magyar hadsereg, mind az olaszok számára iszonyatos szenvedésekkel és emberveszteséggel járt. Területi nyereséget végső soron egyik félnek sem hozott. S a végén a caporettoi áttörés előbb az olasz hadsereget, majd az antant ellentámadás az osztrák-magyar sereget morzsolta fel.

100.000 magyar katona halt meg az isonzói csatákban, az itteni temetőben tízezren nyugszanak. De maga a kegyetlen hegyvidéki terep – a fedezetet nem nyújtó mészkősziklák, ahol csak barlangok vagy robbantott kavernák adtak menedéket, a kőomlások, a nyári hőség és téli hideg külön megpróbáltatást jelentettek a főleg alföldi magyar katonáknak. Mégis, Doberdó nemcsak a veszteségeket jelenti. Az egyéni helytállás, bátorság, vitézség, és a kölcsönös segítség nagyszerű példái is termettek itt. Katonanóták szólnak Doberdóról. A történelem név szerint is számos katonánk tetteit őrzi, a népfelkelő hadnagytól Lukachich Géza vezérezredesig, aki részletes visszaemlékezéseket jelentetett meg már 1918-ban. De a főparancsnokok is rendre járták az első vonalakat, mind Jenő főherceg, mind az olasz harmadik hadsereg parancsnoka, di Savoia-Aosta herceg, akit kívánsága szerint itt temettek el.

A magyar katonák tudták, hogy aki itt elesik, sosem fog magyar földben nyugodni. Talán ezt is akarták ellensúlyozni azzal, hogy a hosszú harcok alatt igyekeztek berendezkedni, idegenben is otthonosságot teremteni. A védelmi körzeteket összekötő ösvényeket például a gyakori magyar utcanevekkel nevezték el: volt itt Rákóczi út, Hunyadi út, József főherceg útja. Ezzel az alapvető lelki igénnyel függhetett össze, hogy a székesfehérvári és szegedi katonák saját, magyar kápolna építésébe kezdtek.

A front 1918-ban összeomlott, a kápolna felszentelésére már nem kerülhetett sor. Ma, amikor ez 90 év múlva megtörténik, a három nép, olaszok, szlovének és magyarok közösen emlékeznek. Ugyanabban a szellemben, mint egykor 1917-ben, amikor a Monte San Michelét visszafoglaló magyarok hősies küzdelmének egy emlékoszlopon állítottak emléket. Az olasz főparancsnok ezt vésette rá: „Vitézül küzdő olaszok és magyarok itt testvérré lettek a halálban”.

Az elesett katonák tisztelete élő erkölcsi parancs volt mindkét nép számára. Hiszen kölcsönösen megépítettük és ápoltuk az országainkban elesett idegen katonák sírját már akkor is, amikor ezt az 1949-es genfi egyezmények még nem tették jogi kötelességgé. És bár örvendetes, hogy 2004 óta külön olasz-magyar egyezmény is rendelkezik a hadisírok és emlékhelyek gondozásáról, a kápolna újjáépítése, mai felavatása, és a további tervek messze túlmutatnak a puszta jogi kötelezettségeken. Azt bizonyítják, hogy az erkölcsi parancs tovább él mindkét népben.

De azt is megmutatja, mi a módja, és ki a hordozója, érvényre juttatója ennek az erkölcsnek. Ezt a kápolnát a katonák saját elhatározásból építették meg. S nem a hivatalos szervek, hanem áldozatkész emberek és összefogásuk, különböző civil egyesületek kezdeményezték, majd vitték végbe helyreállítását. Köszönettel és nagyrabecsüléssel említem ezért itt a legfontosabbak, a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör, a goriziai Isonzó Baráti Kör és a Széchenyi Tudományos Társaság nevét. Köszönet az építészeknek, az ablakok és festmények alkotóinak. A pénzgyűjtéstől a fizikai munkáig mindent megtettek ezek az emberek, önzetlenül és lelkiismeretesen. De ez a kápolna szép példája a civilek és a hivatalos szervek együttműködésének is, kezdve a doberdói önkormányzattól és a tartományi szervektől a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeumig. A következő lépések, a háborús emlékek múzeuma és szabadtéri kiállítása, egy európai emlékhely létrehozása ezt az együttműködést, immár a Quadrilaterale szintjén, még inkább feltételezik.

Így hát a visintini vagy doberdói magyar kápolna üzenete kettős. Az egykori ellenfeleknek, de egyúttal minden népnek is, hirdeti a megbékélést. Emléket állít az emberfeletti szenvedést kiállt katonáknak. Az idegenben nyugvó magyar hősi halottaknak mégis elhozza a hazájuk jelenlétét. Ébren tartja és megeleveníti a történelmet, s arra késztet, hogy levonjuk a tanulságokat.

Másrészt annak, hogy a kápolna civil összefogás eredményeként áll újra, és kapott új hivatást, külön üzenete is van az otthoniak számára. Azok az emberek, baráti társaságok, civil szervezetek, akik ennek a nemes ügynek szolgálatába álltak, önzetlenül dolgoztak, és íme, eredményre jutottak. Ők a saját közvetlen érdekeiken túl tekintő közösségek kis szigeteit képezik a magyar társadalomban. Ahogy a kápolna újjáépítéséhez, úgy Magyarországon is arra van szükség, hogy az ilyen szigetek, a tisztesség, az önzetlenség, a cselekvés kis körei egyre többen legyenek, és megtalálják egymást.