Oplatka András:

Amikor 1989. szeptemberben megnyílt a határ

Talán nem e sorok írójának a feladata, hogy már itt, az elején kihangsúlyozza Magyarország 1989-ben szerzett érdemeit. Hitelt érdemlőbb lehet, ha legelőször más véleményét idézzük. Ez az amerikai történésztől, John Lewis Gaddis-től, a Yale Egyetem professzorától származik. A hidegháborúról szóló legújabb könyvének záró fejezetében azon elmélkedik, kinek köszönhető az, hogy az évtizedes kelet-nyugati konfrontáció békés és szabadságot hozó véget ért. Okként megnevez néhány tényezőt, nevezetesen a lengyelek és a keletnémetek szabadságra való törekvését, valamint – és itt Gorbacsovot idézi – általában véve az „egyszerű emberek” hozzájárulását. Ám a felsorolást, a választ arra a kérdésre, hogy mi is idézte elő a hidegháború végét, a professzor a következőképpen kezdi: „Lehetséges, hogy mindezt […] a magyarok hajtották végre, akik idejét múlttá nyilvánították a szögesdrótkerítést, majd tömegesen vettek részt annak az embernek a temetésén, aki már 31 éve meghalt.“[1]

Azt a halottat, akinek az 1989. június 16-án Budapesten, a Hősök terén tartott ünnepélyes újratemetésén százezrek gyűltek össze, Nagy Imrének hívták. Őt, az 1956-os forradalmi kormány miniszterelnökét, a hatalom birtokosai 1958-ban kivégezték. Ezzel az amerikai történész, ilyen tömör formában, saját maga is a Magyarországon 1989-ben bekövetkezett fordulat egyik sajátosságára céloz: Közép-Kelet-Európa összes állama közül Magyarország volt az egyetlen, amely a rendszerváltás során jelentős részben foglalkozott a múlt tisztázásával, a korábban sokáig rágalmazott, vagy legjobb esetben agyonhallgatott 1956-os őszi népfelkelés rehabilitálásával.

Röviden, mindez azt jelenti, hogy Magyarország már 1956-ban megtette az első és rendkívül fontos lépést önmaga felszabadítása érdekében. A legszélesebb népakarat által támogatott felkelés a demokrácia és a jogállam helyreállításáért harcolt, és – a veresége ellenére is – súlyos és tartós károkat okozott a totalitárius rendszernek és a Szovjetunió presztízsének. Ezzel Magyarország már 1956-ban jelentősen hozzájárult Európa szétdaraboltságának megszüntetéséhez. A XX. század rendkívül mostohán bánt ezzel az egyébként sem elkényeztetett országgal. Az 1956-os forradalom azonban az egész világon elismerést hozott Magyarország számára, és ezt mind a mai napig olyan eredményként méltatják a történelemkönyvekben, amely már 33 évvel a végleges fordulat előtt leleplezte a kommunizmus belső gyengeségét, és hozzájárult a bukásának az előkészítéséhez.

Már az 1956-os felkelés is olyan tett volt, amellyel a kicsiny és nemzetközileg egyébként kisebb jelentőséggel bíró Magyarország nyomatékosan felhívta magára a figyelmet, ám ahhoz egy generációval később újabb fontos lépés járult: a vasfüggöny lebontása 1989 tavaszán és Magyarország nyugati határainak megnyitása. Ennek a második eseménynek azonban, legalábbis látszólagosan, teljesen mások voltak a kihatásai, mint a forradalomnak. A felkelés egy – eredetileg békés – tömegmegmozdulásnak indult, és a tömegek támogatását is élvezte. Az 1989-es határnyitás ezzel szemben a politikusok szűk körének döntésén alapult. A magyar lakosság, mely a politikai átalakulás közepette éppen elég más problémával és izgalmas témával rendelkezett, akkoriban – 1989 nyarán – csak mellékesen foglalkozott az országban ragadt és kiutazni kívánó NDK-s németek sorsával. Ez nem zárja ki (és ez is tény), hogy az egyszerű magyar emberek lenyűgözően kivételes segítőkészséget tanúsítottak az NDK-ból érkező keletnémetek iránt.

Ezenfelül még két további dolgot kell megjegyezni akkor, amikor arról a politikai környezetről beszélünk, amelyben Magyarország végrehajtotta a XX. századi második hőstettét, a határ megnyitását. Először is, ha beszélünk az akkori felelős magyarországi döntéshozókkal, akkor azok többnyire elismerik, hogy a keletnémet menekültek sorsa számukra is csupán egy volt a számos aktuális sürgető probléma közül. Ugyancsak kevesen titkolják, hogy akkoriban nem számoltak a cselekedeteik azon következményeivel, amelyek röviddel később nyilvánvalóvá váltak. Mindez semmilyen módon nem csorbítja sem a bátorságukat, sem a megfontoltságukat, sem az emberbaráti nagyvonalúságukat, sem pedig a politikai szimatukat, hanem finoman utal arra, hogy időnként milyen különösnek mutatkoznak azok a körülmények, melyek között a történelem íródik.

Ez az egyik. A másik az, hogy le kell szögezni, 1989 nyarán Magyarországon nem csupán a reformok és az átalakulás iránt elkötelezett és a kommunista párttól függetlenné vált kormány tevékenykedett. Ekkoriban már egy megerősödött és aktív ellenzék is létezett. Az egyes csoportok részben pártpolitikai értelemben véve már ekkor szervezettek voltak, részben pedig magukban hordozták a későbbi pluralista pártok csíráját. Az, hogy 1989. júniusában megtörténhetett Nagy Imre korábban említett újratemetése, és hogy sor kerülhetett az 1956-os felkelés történelmi-politikai szempontból történő újraértékelésére, jelentős részben az ellenzék tevékenységének volt köszönhető. Ugyancsak lazult az uralkodó párt által hosszú ideje a sajtó fölött gyakorolt központi ellenőrzés. A magyar tömegtájékoztatási eszközök még nem voltak szabadok, de 1989 nyári hónapjaiban mégis már összehasonlíthatatlanul önállóbbak és a hatalom birtokosaival szemben sokkal kritikusabbak voltak, mint Románia, az NDK vagy Csehszlovákia gúzsba kötött sajtója. Mindez – az ellenzék és a sajtó hatása – együttesen vezetett oda, hogy Magyarországon a kérdéses hónapokban olyan politikai légkör uralkodott, melyben többé már nem volt lehetőség a kényszerintézkedésekre, az emberi jogok megsértésére.

A kivándorolni kívánó keletnémetek kérdésében, akik hivatalosan a szabadságukat eltölteni érkeztek Magyarországra, végül tízezrével vártak arra, hogy átléphessék a nyugati határt, a Magyarországon belüli politikai helyzet meglehetősen közvetlen következményekkel járt. A kelet-berlini vezetés ugyanis az NDK állampolgárainak kitoloncolását követelte Magyarországtól. Ekkor már maga az NDK sem volt olyan bátor, hogy az erőszak alkalmazását indítványozza, de a Magyarországhoz intézett, pontokba foglalt követelések mégis burkoltan ezt szorgalmazták: a magyar állam vezetői „szólítsák fel” az NDK állampolgárait arra, hogy térjenek vissza hazájukba, és ezt a hazatérést lehetőleg „operatív módon és szervezetileg biztosítsák”. Ám ez most egy olyan utat jelentett volna, amelyre a magyar vezetés az akkorra már uralkodóvá váló körülmények között nem akart és nem is tudott rálépni. Eszerint az NDK menekültek kezelése és a határ megnyitása olyan kollektív érdemet jelent, amelyből a kormány, az ellenzék és a teljes magyar társadalom egyaránt kivette a maga részét. Ebből a szempontból – többek között – jogosan beszélhetünk arról, hogy a nyolcvanas évek végén Magyarország úttörő szerepet játszott a megmerevedett európai frontok fellazításában. Mindez azonban semmit sem változtat azon a korábbi megállapításon, miszerint az NDK menekültek sorsa akkoriban nem tartozott az egyszerű magyar embereket foglalkoztató legfontosabb kérdések közé.

Hogyan történt került sor a határ megnyitására? Itt csak röviden tekinthetjük át az előzményeket.[2] Tulajdonképpen két döntésről van szó. 1988 végén, 1989 elején Budapesten határozatot hoztak arra vonatkozóan, hogy a Magyarország nyugati határán lévő drótakadályokat – vasfüggöny – meg kell szüntetni, majd nyár végén arról is döntöttek, hogy az NDK-ból átköltözött minden személy számára engedélyezik az ekkor már akadálymentes, ám még mindig rendkívül szigorúan őrzött határ átlépését.

Azok az okok, amelyek az első döntéshez vezettek, jórészt gazdasági jellegűek voltak. A műszaki zár- és jelzőrendszer műszakilag elavulttá vált, már nem működött megfelelően, és a felújítása vagy akár a kicserélése olyan roppant nagy összegeket emésztett volna fel, amelyekkel már nem lehetett tovább terhelni az amúgy is gyengélkedő államháztartást. Emellett akkoriban a magyar állampolgároknak már jogukban állt útlevelet kapni, így értelmetlennek tűnt, hogy a határt költséges eszközökkel, harciasan lezárják a szökni kívánók ellen, hiszen már minden magyar legálisan utazhatott a nyugati országokba. Azon személyek túlnyomó része, akiket illegális határátlépési kísérlet közben őrizetbe vettek, külföldi, elsősorban NDK-s állampolgár volt. Tekintettel erre a helyzetre, a budapesti vezetés körében végül az az álláspont érvényesült, miszerint Magyarországnak nem feladata, hogy külföldi állampolgárok fölött őrködjön.

Ez mindenesetre ellentmond az 1969-ben Magyarország és az NDK között a vízummentes turistaforgalomról aláírt megállapodásnak, amely kimondta, hogy mindkét fél köteles megakadályozni a partnerország állampolgárainak egy harmadik országba való továbbutazását. Ezt a rendelkezést, két további ponttal együtt, 1989 nyarának végén Magyarország – mintegy nemzetközi jogi szükségmegoldásként – átmenetileg hatályon kívül helyezte. Ez a határ megnyitásának jogi alapját volt hivatott megteremteni. Magyarország az NDK képviselőivel folytatott tárgyalások során már korábban kihangsúlyozta, hogy az 1969-ben aláírt szerződést módosítani kellene. Azért, mert az nem illeszkedett megfelelően a Magyarország által időközben elfogadott más multilaterális egyezményekbe foglalt emberi jogi kötelezettségekhez. Ez elsősorban a Genfi Menekültügyi Konvenciót jelenti, amelyhez Magyarország 1989 márciusában csatlakozott, és amely előírja, hogy a menekülteket nem szabad visszaküldeni a hazájukba.

A második intézkedés meghozását, nevezetesen a határ megnyitását, az első lépés, a vasfüggöny megszüntetése tette szükségessé. A bontási munkákat 1989. május 2-án a sajtó előtt kezdték meg, és a magyar külügyminiszter, Horn Gyula, és osztrák kollégája, Alois Mock fellépésére, akik június 27-én – persze csak szimbolikusan – együtt vágták át a kerítés drótjait, ugyancsak a televízió kamerái előtt került sor. Az NDK lakossága a nyugatnémet média tájékoztatásából megtudhatta, hogy rés támadt a vasfüggönyön. Ezrek és ezrek özönlöttek Magyarországra abban a reményben, hogy Ausztrián keresztül továbbutazhatnak a Német Szövetségi Köztársaságba. A magyar hatóságok ekkor azonban még kitartottak azon szándékuk mellett, hogy megerősített őrséggel próbálják meggátolni a „zöldhatár” létrejöttét. Azonban ugrásszerűen megnőtt a szökési kísérletek száma, és a határra nehezedő nyomás is oly mértékben megnövekedett, hogy tarthatatlanná vált a helyzet. Szeptember 11-én a magyar kormány lehetővé tette az NDK-s állampolgárok távozását.

Ezt a lépés egy viszonylag rövid, ám mégis bonyolult politikai-diplomáciai játék előzte meg, amelyre túlnyomó részben a kulisszák mögött került sor. Magyarországnak a Bonn, Kelet-Berlin és Moszkva közötti háromszögben kellett manővereznie és a kockázatokat kipuhatolnia. Bár a határnyitást megelőző óvatos diplomáciai tisztázó lépések azt sugallták, hogy a Szovjetunió elfogadja ezt az intézkedést, ezt mégsem volt képes senki sem teljes biztonsággal előre megjósolni. Ugyan a magyar kormány végül nyilvánosan kijelentette, hogy emberi jogi okokból kellett cselekednie, ám az nyilvánvaló volt, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és az NDK egymással ellentétes kívánságát tekintve – a határok megnyitása, illetve a menekültek visszatoloncolása Kelet-Németországba –, Magyarország Bonn javára és Kelet-Berlin ellen döntött a belnémet viszályban. Ez rendkívüli tett volt a Varsói Szerződés egyik tagjától. Ez még kiegészítendő azzal, hogy a Bonnnak kedvező döntés nem nyereségvágyból született. A Német Szövetségi Köztársaság a későbbiekben nagy politikai szimpátiával és szűkösen mért anyagi támogatással viszonozta a határok megnyitását.

Még egyszer: a magyar oldalon kollektív lépésről volt szó. Ha valaki mégis az egyéni érdemekről kérdez, akkor mindenek előtt azt kell leszögezni, hogy a döntés attól az embertől származott, aki a döntésért hivatalból felelősséget vállalt, és ezen a téren az általános mozgatóerőt jelentett: a miniszterelnöktől, Németh Miklóstól. A lépés előkészítésében és végrehajtásában irányadóan részt vett Horn Gyula, az akkori külügyminiszter, Horváth István belügyminiszter és munkatársaik, valamint bizonyos mértékben részt vettek az Igazságügyi Minisztérium vezetői és szakértői.

Magyarországon napjainkban alkalmanként olyan véleményeket hallani, hogy az ország 1989-ben a határok megnyitásával megindította és előidézte Németország egyesítését, és tulajdonképpen ez jelentette a keleti blokk összeomlásának kezdetét. Itt ajánlatos mélyebbre tekinteni. Mit eredményezett tehát a határ megnyitása? Magyarország 1989. szeptember 11-én szabaddá tett nyugati határát a következő hónapokban nem zárták le többé. Egészen közvetlenül a berlini fal november 9-i lerombolásáig mintegy 50.000 NDK-s keletnémet utazott Magyarországon és Ausztrián keresztül tovább a Szövetségi Köztársaságba. Ez jelentős szám, ám távolról sem jelent olyan nagyságrendet, ami közvetlenül maga után vonta volna az NDK összeomlását.

Jelentősebb volt az a politikai-pszichológiai hatás, amit a magyarországi események gyakoroltak az NDK lakosságára. A prágai és varsói nyugatnémet nagykövetségek tömeges megszállása és az NDK-s állampolgárok Nyugat-Németországba irányuló látványos vasúti utazása ugyancsak az ilyen következmények közé sorolható (a budapesti nyugatnémet nagykövetségen már augusztusban hasonló események játszódtak le, amikor a magyar kormány a nagykövetséget megszálló több mint száz NDK-s állampolgár számára engedélyezte a nyugatra való kiutazást). Az, ami Lengyelország és Magyarország politikai színtérén 1989 elejétől lezajlott, az NDK-ra (és Csehszlovákiára) is átterjedt, és további erőt és önbizalmat biztosított a rezsim elleni óriási tömegtüntetések számára.

Bár ezzel a történetírás területén a hipotézisek rendkívül bizonytalan talajára lépünk, megfelelő óvatossággal kimondhatjuk, hogy az NDK az összeomlást Magyarország beavatkozása nélkül sem tudta volna elkerülni. Ugyancsak józanul és reálisan az is kijelenthető, hogy a Magyarországon bekövetkezett események nélkül lassabb lett volna a hanyatlás. Ugyanakkor a magyar-osztrák határ megnyitása minden érintett félnél, még a bonni kormányzatnál is, teljesen előre nem látott mértékben meggyorsította az erózió folyamatát.

És aki most akar, eltöprenghet azon, hogy ez a gyors tempó mennyire volt annak köszönhető, hogy megfelelő időablak nyílt Németország egyesítéséhez, és olyan lehetőség adódott, amelyet Kohl kancellár jó ösztönnel azonnal megragadt. Az a kérdés ugyancsak feltehető, hogy mi történt volna a Szovjetunióval, és mi lett volna az 1991 augusztusában Gorbacsov ellen irányuló puccskísérletnek a kimenetele, ha akkor az NDK még mindig fennállt volna, és még mindig szovjet kezekben lett volna. Ám ezzel már teljesen a hipotézisek birodalmába jutunk, ezért nagyon tanácsos itt most megállni.

[1] John Lewis Gaddis: A hidegháború. Egy új történelem. Pantheon und Siedler Verlag, München 2008. S. 323. Angol kiadás: The Cold War. A New History. Allen Lane, New York 2007.

[2] A szerző a közelmúltban kiadott könyvében már részletesen körüljárta ezt a témát: Der erste Riss in der Mauer. September 1989 – Ungarn öffnet die Grenze. Paul Zsolnay Verlag, Wien 2008. Magyar kiadás: Oplatka András: Egy döntés története. Magyar határnyitás, 1989. szeptember 11. nulla óra. Helikon Kiadó, Budapest 2007.